Ady-projekt: - szabadon választott Ady-vers rövid (25 mondatos) bemutatása és illusztrálása egy fotóval/festménnyel.

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Ez a vers a Vér és Arany című kötetének, mint a vers címéből is kiderül, A Hálál rokona című versciklusának közepén található meghatározó verse. Közelségre utal a rokoni kapcsolat, és ha tisztában vagyunk a szerző életével, (halálos betegség, korai halál,) akkor érthetjük, hogy arra céloz, hogy életének nagy részt a halál közelében töltötte. De nem csak a közelsége miatt írta le a költő így, hanem, azért is, mert a rokoni kapcsolat nem opcionális, hanem előre elrendelt. A halál szó többszöri előfordulása a címet hangsúlyozza. Azokat szereti, akik közelednek a halál felé. De a harmadik versszakban elmondja, hogy nem a halált szereti, hanem "Játszi mását". Tehát a halállal csak valamit szimbolizál, amire nem tudott más szót. A vers beszédhelyzete és ritmusa egyszerű és monoton. A versszakokban a 2. sor a 4. sorral rímelve félrímet alkot. A vers ritmusa lassú a páratlan első két sor és az utolsó sor csonkasága miatt, amit még a rím is kiemel. Ez elégikus hangulatot biztosít az elégikus témához. A monotonitást erősíti az utolsó versszakban az első sor megismétlődése, így egy keretet adva a versnek és újraindítva azt. Az összetett mondatok főmondatának állítmány a legtöbbször a "szeretem" ige, kétszer pedig a "vagyok" létige. Az összes mondat alanya a költői én, és minden alárendelés tárgyi, és ugyan vannak benne szereplők, de személytelenek. Ok-okozati metonímiát terem a kötőszóelhagyással (aszindeton). A versszakok külön-külön állóképek, akár fel is cserélhetnék őket, különösebb tartalmi változást nem okozva. Szemben más halál-versekkel a versben nem található a halálnak semmilyen kísérőjele. A halál említése helyett a "szeret" igéhez negatív képeket köt, pl.: "tűnő szerelmet", "beteg rózsákat". A képek tárgya általában semleges vagy pozitív, de a jelzők teszik negatívvá. Az ötödik és hatodik versszak részben eltér az első négytől. Az ötödik  néhány képe, ellentétben az előzőkkel, tartalmaz részben pozitív értékeket is, pl.: "békét, Bölcsek, poéták, betegek Menedékét". A "fáradt lemondást" nem szomorúságot, hanem inkább passzívságot fejez ki. Ezek a képek ennek a szimbólumnak más jelentést adnak, így enyhítik a "szeretem" igével való ellentétét. A hatodik versszak pedig abban különbözik a többitől, hogy abban negatív tulajdonságokkal illeti az egyetlen tárgyát: a világot. A vers nagy ellentéte a pozitív értékrend és a halál közéleti jelentése között van, de mint kiderült itt nem arról ír a költő.

Szövegértési feladat

Henri Bergson: Idő és szabadság

1.  Milyen érvet hoz fel Bergson annak bizonyítására, hogy van különbség az első és a sokadik benyomás között még akkor is, ha ugyanolyannak nevezzük a kettőt?

"Ez nem puszta illúzió, mert ha a mai benyomás abszolút azonos lenne a tegnapival, mi különbség volna egy dolog észrevevése és felismerése között, a tanulás és emlékezés között?"

2.  Miért nevezi durvának a szót Bergson?

"A végleges körvonalú szó, a durva szó, bezsúfolja mindazt, ami állandó, ami közös, tehát személytelen az emberiség benyomásaiban, és szétzúzza, vagy legalábbis eltakarja egyéni gondolkodásunk finom és illanó benyomásait."

3.  Miért akarjuk mindenáron nyelvileg kifejezni magunkat, még akkor is, ha ezáltal torzítjuk is benyomásainkat?

"de a szavak (...) arra volnának kitalálva, hogy az érzület mozgékonyságáról, illanóságáról tanúskodjanak,"

A társas érintkezésben a szavakra vagyunk utalva.

4.

• Benyomásaink változásai, rezdülésnyi elmozdulásai nem önthetők szavakba.
• A társas érintkezésben a szavakra vagyunk utalva, tehát észleléseinket kontúros, jól elkülönített határozott formákban fogalmazzuk meg. Ez torzítása a belső valóságnak, hiszen énünk, benyomásaink és a szavak természete ellentétes.
• Minél pontosabban, minél jobban körülhatárolt szavakban próbáljuk megfogalmazni érzéseinket, annál általánosabban, személytelenebb módon kell fogalmaznunk, s annál távolabb kerülünk a belső világunktól.

5.  Egyetért-e Bergsonnal abban, hogy a szó inkább akadálya, mint segítője benyomásaink megértésének?

Igen. Sokszor volt már, hogy próbáltam valamit elmondani, de mire elmondtam, már megváltozott a véleményem, és ha az új véleményemet akartam elmondani, ugyanazt mondtam mint először.

6.  El tud-e képzelni vagy olvasott-e olyan írást, aminek a szavai valamilyen módon mégis számot adtak ,"egyéni gondolkodásunk finom és illanó benyomásai"-ról?

Ami teljesen számot tud adni, olyan nem, de ami részlegesen, olyat igen.

Harc a Nagyúrral

Verselemzés

Új versek kötet Szűz ormok vándora című ciklusának a közepén levő, a ciklus témáját meghatározó vers. A cím jelentése intenzív érzelmi élmény, küzdelem és egy szimbólum is. A versben a pénz-motívum van jelen. A Nagyúr egy disznószerű állat-ember.

Sodró, lázas feszültség lüktet a költeményben. A gyors cselekvés (igék nagy száma), a szaggatott előadás, a drámai párbeszédszerű monológ, a tragédiát sejtető befejezés a ballada műfajához közelíti. Uralkodó stíluselem a versben a felzaklató ismétlések nagy száma. Az 1. versszakban 6 szó és egy egész sor ismétlődik. A kiszolgáltatott lírai hős lelki rettegését tükrözi a megöl szó háromszori ismétlése és a mondatok rövidsége. Az embert elpusztítani akaró hatalom a költői látomásban érzéketlen, vicsorgó szörnnyé vált disznófejű nagyúrrá. A fenyegetettség ellenében azonban ott munkál a szembeszegülő szándék, a harc vállalása: kétszer hangzik el a „ha hagyom” feltételes mondat. Az ember és a szörny magányos harca kiélezett határhelyzetben folyik: „a zúgó élet partján”, tehát az élet mezsgyéjén. A lírai hős először hízeleg a szörnynek, feltárja és felajánlja neki tehetségét, majd a hasztalan hízelgés megalázó könyörgésbe vált át. A rém azonban minderre megalázó nevetéssel válaszol. Négy strófán keresztül a lírai én drámai monológja hangzik. Megszólal a hívó messzeség, a titkokat, mámorító boldogságot rejtő és ígérő teljes élet. A végtelen tenger csodáit csak az érzékeny, vágymarta szívű ember képes értékelni, rá vár minden. Az emberi értékekkel érzéketlenül, némán és süketen áll szemben a sertésszívű szörny, a megingathatatlan embertelenség. Reménytelen a kérés, meghallgatás nélkül nyöszörög a vágy. Nem vezet eredményre az embert már-már embertelenné tevő megalázkodás. A 9-10. strófa a költemény drámai csúcspontja. A könyörgés vad küzdelembe csap át. A reménytelen kétségbeesés, a megalázott emberség harcba száll a süket közönnyel. De a mitikussá növesztett összecsapás is hiábavaló. Felhangzik a kilátástalanság szava: „mindhiába”. De a küzdelem a reménytelenség ellenére is tovább folytatódik, az élet végéig. Az emberség nem adhatja fel a harcot az embertelenséggel szemben, s ebben az örökké tartó csatában ott van a mégismorál szépsége és daca.